Börzsöny 2006. 08.18.

Szerda délutáni rossz hangulatomat javítandó: kitaláltam, hogy mi lenne Pénteken ellátogatni a Börzsönybe. A Hochalmspitze „újra” túrát egyenlõre úgy is tovább kell halasztani a rossz idõ miatt. Szerencsére Barnát nem kellett sokáig gyõzködnöm (a túra kedvéért Ági autóját éjszakába nyúlóan javított, csak hogy nyugodtan tudjunk menni túrázni).
5:30 Barna szokásos pontossággal ér hozzánk. A 2A jelzésû úton mennénk Vác irányába: Egy Tátra teherautó majdnem letol minket az útról, + biztosan Barna a visszapillantóba bámulta a Tátrát (oda is el kéne mennünk) mármint a teherautót, és már csak egy határozott terelés után az M3-as autópálya bevezetõ szakaszán ébredtünk fel. Gyors útvonal újratervezés után egy harci kunkorral irány Dunakeszi – Vác (közben téma a közelgõ erotika kiállítás). Diósjenön egy kis falunézés után Királyházának vesszük az irányt. A Kun-réti Kõ-szirtnél állunk meg reggelizni. Diósjenõ opálos panorámájában gyönyörködve reggelizünk. 8:30-kor indulunk el felfelé Királyházáról a jelzésen. Hamar lovasokba futunk (az egyiknek tankolni támad kedve a patak-átkelés során). Pár perc után elérünk egy pihenõ helyet. Forrás is van, habár vizet úgy kell meríteni). Az út kellemesen lankás, de miután elérjük a két völgy által közrezárt jelû gerincet: erõs kaptatóba vált át. Folyik is rólunk a víz rendesen. Ahogy az út felkapaszkodik a Nagy-Mána-bércre Dr. Tóth Péter emlékére felállított kegyhelyet pillantjuk meg. Némi érdeklõdés után a következõ infót kaptam: "Dr. Tóth Péter tragikus balesetben hunyt el, ott ahol a kegyhelyet a család állította, állítólag farkas nyomát kereste a Börzsönyben és fotózás közben zuhant le. Knipfer Árpád a Kemencei Általános Iskola ny.tanárának veje volt". Szépen megmunkált fa emlékmû, a tetõszerkezetbe szélcsengõ muzsikál (már, ha elég erõs a szél): hangja nekem nagyon tetszik. Fõleg, hogy sehol egy teremtett lélek rajtunk kívül. Csak reménykedni tudok, hogy „Unokáink is látni fogják”. Pár perc idõzés után tovább felfelé. Elérve a gerincet szép kilátás fogad minket, az út se emelkedik olyan gorombán, mint eddig. A gerincen dongót és növényeket fényképezek, + találok egy „buckapatkányt” is. A Nagy-Mánáról Barna megcsörgeti Sönét, majd irány a Sasfészek-bérc. Hogy Barna szavával éljek „alattomosan emelkedik”: nem tûnik meredeknek, de az orrunkon csepegõ verejték jelzi: igen, emelkedünk (azért az idõjárásra sem panaszkodhatunk). A jelzések mindenhol frissen festve, szinte vakítanak a fákon. Miután elértük a jelzést (ezt az erdészet megpótolta egy jelzéssel is, biztosan csak megtévesztés képen) irány a Csóványos. Kiágazik a az útból, de nagyon elhanyagolt, úgyhogy a rövidebb úton megyünk fel. A kilátónál találkozunk egy bringás sráccal meg két idõsebb turistával (azt hittem nem fogunk találkozni senkivel, de ez mégis csak a „Nagy” Csóványos) . Barna ír pár sort a csúcsfüzetbe (ha már van ilyen), és irány a kilátó (sokadszorra). Sajna a Tátrát nem lehet látni, viszont van jó erõs: kb. 80km/”csasz” szél. Barna nem meri lerakni a kis hátizsákját, mert lesodorná a szél. Szerencsére pont nekem találták ki a kis betonasztalt a kilátó tetején, arra felülve kényelmesen próbálkozhattam a panoráma képhez szükséges fotók elkészítésével. Bambultunk egy kicsit (régi emlékeket idézve), majd lent a padon ettünk pár falatot. Ha még nem jártál itt, a Csóványosnál készítettem egy képet az eligazító tábláról (keresd a képes térképen), vannak rajta út-idõk is, természetesen ezek lejtmenetben értendõk, felfelé 1,5-ös szorzót használhatsz, vagy ha „öregurasan” jársz, mint mi :) a 2-es szorzó biztos elég (mi kb. 2:20 alatt értünk fel Királyrétrõl (nézelõdéssel, fotózással)) . Lefele a jelzésen indultunk el Diósjenõ irányába. A jelzésen favágókkal találkozunk, akik a rönköket pakolták. A jelzés a bal oldalán keresztezi az Alsó-Hinta rétet, majd hamarosan elértük a Nyír-réti kastélyrom kis emlékoszlopát (sajna a kastélyból éppen, hogy csak az alapok maradtak alig kivehetõen). Hamarosan elérjük a jelölést is. Széles erdészeti út (tiszta sztráda) kb. 800m után erõs jobbkanyar. Ez után nem sokkal ágazik le a jelölés az erdészeti útról. Az út teljesen elhagyott (minden felé az útra dolt fatörzsek) viszont minden bizonnyal vasút közlekedett itt hajdanán. Egyre csak ereszkedtünk a patakmeder irányába az úton, mígnem egyszer-csak a patakmederbe vezetett a jelzés, és megszünt. Mindennemû próbálkozásunk csalántengerbe fulladt, amit kár lett volna rövidnadrágban erõltetni, így hát úgy döntöttünk irány a fölöttünk húzódó jelzés. Felfelé kapaszkodva egy muflonba botlottunk (sajna a zsákomban volt a fényképezõ (mire elõ vettem lelépett), így nem tudtam lefényképezni). Elérve a jelzést erõs lejtmenet után értünk le a gerincrõl. A Zsófia-kjút épp, hogy csak csörgedezett. Irány tovább a régi vasút vonalán. Az egyik patak-keresztezésnél elõször kis halakat véltem felfedezni a patakban (némelyik 3-4cm-es, és mintha kis foltok is lettek volna rajtuk (talán pisztráng?)), majd egy csigaházból kikandikáló rák ollóját. Kár lett volna elszaladni felettük. Hamarosan becsatlakoztunk a jelzésbe, és irány az autó. Diósjenõn, még megálltunk Sönéék házánál rövid levelet hátrahagyva a kapun (nagy kérdõjeleket ébresztve a szomszédokban. Ha-ha: nem volt nagyobb kérdõjel, mint amikor a diófára felkötött kötélen gyakoroltuk a „pruszikolós-önmentést”, melyet a szomszédok kétkedve fogadtak ANNO)).